Szakáll Ágnes festőművész életmű-kiállítása
 
2007. március 24–április 22-e között az Erdős Renée Házban láthatta az érdeklődő közönség Szakáll Ágnes festőművész életmű-kiállítását, amelyet a Vigyázó Ferenc Művelődési Társaság szervezett és rendezett.
Szakáll Ágnes 1964-ben érettségizett a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban és ugyanebben az évben bekapcsolódott a Tóth Tibor által vezetett XVII. kerületi képzőművészeti szakkör és a Művészetbarát Kör munkájába. 1969 óta állandó résztvevője a Gyulai Nyári Művésztelepnek. Alkotásai számtalan kül- és belföldi kiállításon szerepeltek, ahol több díjat is kapott az évek során. 1977 óta a Művészeti Alap (ma Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete) tagja.
Realista festészetében fontos hangsúlyt kap a szociografikus látásmód, megközelítés. A városszéli utca- és kertrészletek megörökítése alkotásaiban nem csupán festői látásmódot tükröz, hanem azt a mélyről jövő kívánságot is, hogy emlékezetünkből ne vesszen ki egy már-már eltűnőfélben lévő világ. Kopott falak, régi tetők, zeg-zugok, mindenféle tárgyak, melyek visszafogott színvilágban a régi, barnásra színezett fényképek “emlékezős” hangulatát idézik. (Rákoskeresztúr, Bátor utca 22., akvarell, 1983; Kerítés mögött, akvarell, 1996.)
Az emlékezés része azonban a magány is. A festő képein magányos, idős emberekkel találkozunk, akik az utolsó pillanatig ragaszkodnak az őket éltető, megszokott világukhoz, az életüket jelentő terekhez. Nem is tudjuk az alakjukat leválasztani a kompozíció egészéről. Összetartoznak, egyek, így nem is nevezhetők portrénak, még ha az alakok gyakran konkrét személyek is. (Bauer János szabómester és műhelye, olaj,1983; Ősszel bezárom a műhelyt, Kiss István férfifodrász, olaj,1980.)Azon kompozíciókon, ahol nem látunk alakokat, szinte hozzáképzeljük – ő is néző, mellettünk áll és figyeli a saját életéhez tartozó belső- és külső tereket. (Egy magárahagyott éjjeliszekrény, ecsetrajz, 1980.)
          A csupasz falak és üres kertek is sorsokról mesélnek. Az elhagyatottság, az óhatatlan megsemmisülés útjáról. (Csupasz falak, olajtojástempera, 1988.) Ezt a különleges hangulatot Szakáll Ágnes a finom, részletező rajzot áttetszően fátyolossá tevő, selymesen eltakaró ecsetvonásokkal éri el. A “régi fénykép” hangulat mögött a szivárvány minden színe jelen van, de csak mint a levegő észrevétlen remegése.
          Kompozíciói nem csupán betöltik az adott felületet, hanem láthatatlanul tovább folytatódnak, “lelógnak” a képről, ezzel érzékeltetve a már nem látszó, de bennünk megjelenő folytatást. Figyeli a néző a képeket és kérdez magában: miért ez a nézet, mi itt a fontos? A válasz egy része bennünk van. (Kertváros, akvarell, 1997; Rákoskeresztúr, Bátor u.20., ecsetrajz, 1983; Még kilátni az utcára, akvarell, 2005.)
          A képeken szereplő apró tárgyaknak különleges szerepük is van. Ez a különlegesség a dokumentálás. Sajátos kis múzeum, polcok és katalógus nélkül. A közelmúlt tárgyai saját, élő környezetükben láthatók, talán utoljára, a művésznek köszönhetően azonban még hosszú ideig.
          Szakáll Ágnes festőművész Erdős Renée Házban megrendezett életmű-kiállításának köszönhetően lehetőséget kaptunk az alkotó sokoldalú tehetségének, kvalitásos technikai tudásának, finom humorának és életszemléletének megismerésére is.
                                                                                                          Hódos Mária
 
Megjelent a Rákosmenti Múzeumi Estek 2007. júliusi számában (II. évf. 2. sz.)